Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Pénzintézeti lecke „Szép és szeret”. Sudár Valér, www.prherald.hu, 2007. április 24. Az alábbi történet nem a fantázia mûve. Ezért, ha valaki önmagára ismer, az sem véletlen. A HELYSZÍN: Magyarország egyik multinacionális pénzintézete. AZ IDÕPONT: a 21. század elsõ évei. A SZEREPLÕK: Fényes Alajos vezérigazgató helyettes, Széles Mária osztályvezetõ, Harczos Botond elnök-vezérigazgató, továbbá csoportvezetõk, beosztottak. A TÖRTÉNET LÉNYEGE: valóban az élet a legjobb iskola. Megboldogult diákként kerültem a Céghez mint telemarketer, örültem, hogy pénzt kereshetek. Az interjú Széles Máriánál kellemes hangulatban zajlott, bár – amit kissé furcsállottam – sem a munkáról, sem a szervezetrõl nem sikerült túl sokat megtudnom. Pedig kérdezõsködtem, de csak kitérõ válaszokat kaptam. Annyi mindenesetre kiderült, hogy itt bankbiztosításokat értékesítenek. Bölcsész lévén nem igazán tudtam elképzelni azt, hogy biztosítást miként lehet a banknak eladni, de sebaj – gondoltam – menet közben úgyis minden kiderül. Így is történt. Az alábbi játékszabályokhoz tarthattam magam. Hétköznap a hölgyek csak és kizárólag szoknyában járhattak, a férfiak öltönyben és nyakkendõben. A lényeg nem az üzletszerû megjelenés volt, ami egy pénzintézetnél természetes, hanem a szoknya és a nyakkendõ. Ezért a nõi beosztottak különféle hosszúságú, szabású és anyagú aljakban jelentek meg, melyek a szivárvány minden színében pompáztak, de ami ennél is rosszabb, néhány férfi dolgozóról kiderült különös vonzódása az élénk színû ruházathoz. A másik fontos szabály, hogy folyamatosan mosolyogni kellett. Nem lehetett komoly, gondolkodó, vagy egyszerûen csak derûs arccal megjelenni, a mosoly ugyanolyan fontos kellékévé vált a napi munkavégzésnek, mint a telefon vagy a számítógép. Hétfõtõl csütörtökig a dolgozók cifra ruhákban, megkövült vigyorral az ábrázatukon végezték el feladataikat. Péntekre változott a helyzet. Elmaradtak a szoknyácskák, a dúsan mintázott nyakkendõk és elemi erõvel tört rám a felismerés: egy nõ nadrágban is milyen elegáns lehet. A munkanapok drillel kezdõdtek: a csoportvezetõk kikérdezték a beosztottakat, valóban tudják-e mit kell adott esetben az ügyfélnek mondani. Arra a következtetésre jutottam, hogy itt nem elegendõ megfelelni – elsõ körben – a felvételi beszélgetésen, majd a vizsgán, ahol számot adtunk a termékek pontos ismeretérõl. Nem, a Pénzintézet napról napra bizonyosságot akar arról, hogy egy éjszaka vagy hétvége alatt senki nem felejtett. Azt hiszem, hogy Harczos Botond és Fényes Alajos számára mind a mai napig megfejthetetlen rejtély maradt az, hogy vajon miért nem nõtt ugrásszerûen az eladás. Nem értették, hogy mi hiányzik. Õk mindent elkövettek a sikerért: a dolgozók „elegánsak”, mosolyognak, álmukból felverve is kívülrõl fújják az összes termékjellemzõt, motiváltak, hiszen a heti értékelésen a három legjobban teljesítõ munkatárs egy-egy csokoládét kap. Tréninget is szerveztek. Na jó, nem sikerült éppen profi módon végrehajtani, mert a tréner még mindig annyira dél-amerikai utazásának hatása alatt állt, hogy többet mesélt az élményeirõl, mint az értékesítési technikákról, de a szándék a fontos. Sõt, még közös szabadidõprogramot is szerveztek hétvégére, amit csak azért kellett pénteken lefújni, mert Széles Mária hirtelen ötlettõl vezérelve inkább egy mediterrán üdülõhelyet választott, mintegy last minute rövidre zárva a helyzetet. Hetente tiszteletét tette körünkben Fényes Alajos, minden alkalommal felhívta figyelmünket arra, hogy rajtunk a Cég szeme, úgyhogy csak ügyesen. Fodor szerette a saját hangját, a humorát, amivel a beosztottakat sem kímélte, majd bezsebelte a kötelezõ mosolyokat, szeretett minket is, és ezt minden alkalommal verbális formában tudatta velünk. De mindenekfelett önnön termetes személyiségét szerette, és ez sugárzott belõle. A cég filozófiája Fényes Alajos megfogalmazásában így hangzott: „Szeretetet adni, hiszen a mi szakmánk a szeretetet. Szépek vagyunk és szeretünk.” Megjegyzem, hogy sem a Máltai Szeretetszolgálattal, sem a Magyar Vöröskereszttel nem álltunk semmilyen üzleti- és egyéb kapcsolatban. Elnéztem ezt a nárcisztikus Góliátot, és gyakran eltûnõdtem: meg kellene köszönnöm neki azt az élményt, melyben nap, mint nap részesít. Még egyetlen szervezetnél sem éreztem úgy magam, mint itt a Vállalatnál. Reggelente olyan izgatottan készülõdtem, mintha színházba indulnék, vagy inkább egy kabaréba, ahol egy „meglepetés” elõadást nézhetek végig. Sejtem, hogy nevetséges lesz, de azt, hogy ma ki fog nekem parádézni, legfeljebb csak találgathatom. Évente két alkalommal a Részvénytársaság összes munkatársát beterelték egy erre a célra bérelt konferenciaközpontba, ahol – az egyébként nem haszontalan nap végén – megtekinthettük Fényes virtuóz produkcióját, cca. két óra harminc percben. A monológ kezdetén Széles Mária szigorúan összevonta szemöldökét és a következõt mondta: „Mindenki tapsoljon ám! Kötelezõ.” Már biztos voltam abban, hogy itt csak a gondolkodás, a párbeszéd, a visszacsatolás, a jó munkahelyi légkör nem kötelezõ. Sõt, tilos. Belsõ pr? Tudták õk azt nagyon jól, hogy kell, szükséges egy szervezet mûködéséhez. Kísérleteztek is valami „ilyennel”, csak valahogy mindig rosszul sült el. Hát igen, nehéz az élete annak, aki emberekkel dolgozik! Hogy mi van most a Céggel? Ki-ki járjon utána! Sudár Valér Pénzintézeti lecke. „Szép és szeret”. Sudár Valér, www.prherald.hu, 2007. április 24.